Family History

Gyerekkor

Mi marad nekünk, öregeknek, akiknek már nincs eronk küzdeni, dolgozni, még csak remélni sem? Az emlékek, azok maradnak, azok pedig gyönyöruek, kivált a gyerekkor emlékei. Az én gyerekkorom különösen szép volt, szívesen beszélnék róla, de kinek? Kortársaim javarésze halott, vagy tolem távol él. Az ifjúságot nem érdeklik a letunt idok. Talán a gyerekek, ok milyen gyakran mondják: nagymama, mesélj nekünk a régi idokrol. De igazán ok sem képesek megérteni, nem képesek belegondolni magukat azokba a távoli, idegen korokba. Így hát nem marad számomra más, magammal kell társalognom. Talán senkinek nem volt olyan szép gyerekkora, mint nekem, mennyeien jó anyám, drága testvéreim, fényes életkörülmények és egy olyan patriarchális család, amilyen a mostani idoben már nem létezik, nem létezhet.

Legélénkebben nagyapám, Toldalagi Zsigmond gróf él az emlékezetemben; régi mágnás, amilyenek csak 1848 elott éltek; alacsony, sovány férfi, szelíd kék szemekkel, kopasz nagy fején szoke paróka, melyet beszéd közben gyakran levett, hogy megtörölje koponyáját. A magyarok öltözékét viselte, fekete “magyarkát”, szuk nadrágot, magas csizmát, külsejében nem volt semmi rendkívüli, mégis látszott rajta a grandseigneur, aki megszokta, hogy százaknak parancsol. Mi gyerekek nagyon szerettük, de a tisztelet tiltotta, hogy sokat beszéljünk vele; a török háborúról, amelyben huszárhadnagyként vett részt, csak akkor mesélt, ha jó kedve volt, és megmutatta görbe ujját, amelyet a háborúban vágtak el. Télen Marosvásárhelyen lakott, nyáron Szentbenedeken. Szombatonként áthajtattunk Koronkáról nagyapához, és vasárnap délután tértünk vissza. És milyen volt az az utazás, noha csak háromnegyed óráig tartott! Elöl anyám velünk, három lányával zárt hintóban, hat lóval és csatlóssal. A második, nyitott hintóban – négyesfogat – apám, bátyám és neveloje. A harmadik kocsiban – ez társzekér volt öt igáslóval, ketto hátul, három elöl befogva, a kocsis lóháton – utazott szobalányunk, Druzsi és Marie Bourdet, a bonne. A német és francia tanárok otthon maradtak vagy a városba mentek szórakozni. Ezen a kocsin volt az ágynemu, ruhák, vasaló, még egy kis fazék is herbateának arra az esetre, ha valaki megfázna; úgy fel voltunk málházva, mintha Amerikába készülnénk.

Nekünk, gyerekeknek paradicsomi életünk volt. A különbözo nevelok és gouvernante-ok egymással társalogtak, a népes gyereksereget pedig egy lelkész idos özvegyére, Pap nénire bízták, akit nagyon szerettünk. Többnyire a kertben tartózkodtunk. Édes Istenem, annak idején mindig szép volt az ido, csak viharokra emlékszem; borús napok csak novemberben fordultak elo. Napfényes idok voltak azok, bizony! Ebédnél és uzsonnánál a nagyokkal egy asztalnál ültünk. Délben hét fogás, utána gyümölcs és desszert; szupéra négy fogás; uzsonnára számtalan aprófalat. Mégsem rontottuk el soha a gyomrunkat. Még most, öregen is jobb a miénk, mint a fiataloké. Mi lehet ennek az oka? Alighanem az, hogy annak idején minden étel házilag, a saját gazdaságban készült, nem volt semmi hamisított, semmi silány. Teát nagyapámnál soha nem ittunk, annál több kávét, méghozzá kitunot, nyáron hidegen, hatalmas ezüstkannában felszolgálva.

Nagyapa jellemét mi, gyerekek még nem tudtuk megítélni, egy végtelen jóságos ember benyomását tette ránk. Jó anyám késobb ecsetelte nekem tulajdonságait. Istenfélo, egyszeru ember volt, puritánian szigorú erkölcsi alapelvekkel, nagy kálvinista, de nem türelmetlen, két katolikus veje is volt, és soha nem vitázott velük. Jó magyar is volt, meglehetosen liberális; hivatalnokaival szemben ódivatú, Dénes úr kivételével mindet “kend”-nek szólította. Nagyapámnak olvashatatlan, apró, rossz írása volt. Egyszer jött az egyik tisztviseloje és alázatosan bocsánatot kért, amiért nem teljesítette parancsait, mivel nem tudta elolvasni gazdája levelét. Nagyapám elvette a levelet, végigfutotta, majd visszadobta a tisztviselonek azzal a megjegyzéssel: “A levelet kendnek írtam és nem magamnak, kendnek kell elolvasnia.” Azért jó soruk volt alatta a tisztviseloknek. Ha valakinek tizenkét gyereke volt, mind a tizenkettorol gondoskodott, ezért a legtöbben huek is maradtak hozzá. Sokan fösvénynek tartották, saját magához csakugyan fukar volt, “magyarkájának” zsinórjai többnyire kopottak, parókáját csak négy-ötévenként újította fel, nyolcvankét évesen még két faggyúgyertyánál olvasott, szemüveg nélkül. Lányánál viszont viaszgyertyák égtek a szalonban súlyos ezüstcsilláron. Szívesen gyarapította vagyonát, különösen nagybirtokokkal, harminchat javadalma volt, közöttük nagy uradalmak. Bárcsak gyerekei örökölték volna úgynevezett fösvénységét, akkor még most is tekintélyes és gazdag volna a család! Nagyanyától azonban sajnos a Vay-féle könnyelmuség és pazarlás szállott rájuk.

Nagyapa jól igazgatta birtokait, persze más módon, ahogy az manapság szokás; akkor még nem törölték el a jobbágyságot, könnyu volt gazdálkodni. Emlékszem a szüretekre. A távoli birtokokról, ahol nem voltak szoloskertek, mint Ercse, Majos, Ludas, olyankor százával érkeztek a jobbágyok, két-háromszázan, az évi terméstol függoen. Puttonnyal jöttek és sarlóval, azzal vágták le a fürtöket; pajtákban szállásolták el oket, szalmán feküdtek, párnára, takaróra gondolni se mertek. A szabad ég alatt foztek nekik, nagy kondérokban: káposztát disznóhússal vagy birkahúst almaszósszal, naponta kétszer húst, reggel túrót, este kenyeret meg pálinkát. Az ételt a szabadban osztották ki, mindenki kapott egy cseréptálat meg egy fakanalat. Nekünk, gyerekeknek pompás mulatság volt bámészkodni a kiosztásnál.

A bort nagyon primitív módon készítették. Levágták a fürtöket, dézsákba rakták, botokkal ütögették, majd durva zsákokba töltötték és mezítlábas férfiak a dézsákban táncolva kipréselték; ebbol az elso lébol lett a legjobb, legerosebb bor. A kitaposott fürtöket aztán présbe rakták, még ebbol is sok lé jött ki, ez a must azonban már csak kevésbé tüzes bort adott. Nekünk, gyerekeknek nagy mulatság volt a szüret, amint lázban égett az egész ház; az emberek a szolohegyen ettek-ittak, ahol kényelmes házakat építettek külön erre a célra, városiak is jöttek látogatóba, de mulatni – ahogy az Magyarországon szokás volt – nem mulattak. A szolotaposóknak muzsikáltak; falusi zenészek; négy cigány – cimbalom, hegedu, bogo és klarinét; mind a muzsikusok, mind a szolotaposók késo éjszakáig bírták. A présház elott egész szekérsorok álltak, teli hordókkal megrakodva a városi urak számára. Ügyvédek, orvosok, papok, professzorok, mind megkapták a jussukat. Annak idején mindent in natura fizettek, aranyat nagyon keveset adtak ki, a fönt nevezettek mind kaptak bort, búzát, tüzifát, gyümölcsöt, borsót, babot, aszalt gyümölcsöt, sot még mustárt is. A javadalmak nagy bevételei így újra szét lettek osztva. Pénzbevétel a borból meg a ménesek lovaiból származott, amiket drága pénzért vettek meg a külföldiek. Továbbá a rudai aranybánya dukátjaiból, melyet apám nagynénjétol, Türinétol – nagyapa egyik novérétol – örökölt.

Nénémet is ilyen szellemben nevelték, egészséges, kernige természete azonban áttört, csak éppen ebbe az idoszakba esett szerelme Althán gróf iránt. Nagynéném már jegyben volt Althan Károllyal, s már-már összeházasodtak, amikor az Althan család azzal a követeléssel állt elo, hogy nagynéném vegye fel a katolikus hitet. Eszter néni nem ment bele, a parti füstbe ment, o azonban halálig hu maradt Althan grófhoz. Nyolcvankét évesen még elpirult, ha a nevét említették; visszautasított minden házassági ajánlatot, pedig kapott nem egyet. Még elorehaladott korban is hozzá mehetett volna a dúsgazdag Kemény Samu grófhoz, az utolsó Kemény grófhoz, o azonban hu maradt Althanhoz. Egy Nyárád-parti fa kérgébe korabeli szokás szerint be lett vésve az o neve meg az Althané. A betuk persze behegedtek, a fa azonban megmaradt. Nagynéném halála elott egy évvel vihar törte ketté az elkorhadt fát; amikor nagynéném hírét vette, keseru könnyeket hullajtott, és azt mondta: “Most már nekem is meg kell halnom!” Meg is halt. Kitelt a sora a fának is, nagynénémnek is. Mint mondottam, e szerelemtol és néhány apró szeszélytol eltekintve lerázta magáról az ósdi nevelést, egészséges, gyakorlatias no lett, aki jó hatással volt az egész családra, elsimított minden viszályt, segített mindenkinek, aki bajban volt, s tette ezt önfeláldozóan. Haladt a korral, érdeklodött minden új iránt, együttérzett az ifjúsággal, és összeköto láncszem volt a család valamennyi tagja között.

Nagyapám halála két évvel az 1848-as forradalom elott következett be. Én tizenkét éves voltam akkor. Soha nem felejtem el azt az ünnepélyes pillanatot. Vásárhelyen, saját házában feküdt a halálos ágyon. Mihály bácsi tartotta a karjában. Gyerekei, unokái, vejei és menyei kivétel nélkül ott voltak körülötte; az ágy szélén a háziorvos, kezében az órával; a szárnyas ajtók szélesre tárva; a második szobában voltunk mi, az összes unokája, kicsik és nagyok, és jól láthattuk. A harmadik és negyedik szobában, az ajtók nyitva itt is, nagyapánk tisztviseloi és szolgái. Ünnepélyes csend volt, amikor az orvos így szólt: “Toldalagi Zsigmond gróf tíz perc óta halott.” Két nagynéném erre – Eszter néni nem – elájult, vége volt az áhítatnak, felbolydult a méhkas, minket, gyerekeket hazaküldtek. Az orvosok tüdobetegnek vélték nagyapát. A boncolásnál kiderült, hogy a tüdeje teljesen épp volt, akárcsak az összes többi szerve. Az orvosok a szokásos fordulattal éltek: kihunyt, mint egy lámpa, kiégett belole az utolsó csepp olaj. Dr. Nothnagel ma azt mondaná: a legritkább halállal halt meg, természetes halállal. – Ki vinné be ma gyerekeit egy halottas szobába? Nyilván senki. Bennünket azonban puritánian szigorú nézetekkel neveltek. A gyermekeknek, mondták, hozzá kell szokniuk az élet komolyságához is, hogy semmitol se féljenek, és ijedség nélkül nézzenek szembe a legnagyobb rettenettel is. Nem voltam több hatévesnél, amikor Anikó néném meghalt. Bevezettek minket a halottas szobába, és meg kellett érintenünk a kezét. Nagy benyomás volt, fennkölt. Anikó néni a koporsóban feküdt, talpig fehérbe öltöztetve, haja kibontva, fehér rózsakoszorú a fején, szép nemes vonásait mintha márványból vésték volna ki; tiszta Jair lánya a Bibliából. Félelmet csak akkor éreztem, amikor megérintettem a kezét, az a leírhatatlan hideg átjárta minden porcikámat. Soha nem feledem azt a benyomást.

Nagyapám mind anyagi ügyeit, mind a családot a legnagyobb rendben hagyta hátra, a kis ember nagy fegyelmet tartott, valamennyi fia és veje engedelmeskedett neki. Halála után kisvártatva minden bomlásnak indult. Az 1848-as forradalom is hozzátette a magáét. A nép érett volt a jobbágyság megszüntetésére, a nemesség azonban nem. Ezek zöme nem tudott eligazodni az új viszonyokban, a gazdaságban túl nagy volt az elbizonytalanodás. A munkásokat, akik azelott “úrbéresek” voltak, most mindet ki kellett fizetni. De honnan vegyék a pénzt? A kormány szintén elkövetett egy nagy hibát. Megígérte a tehermentesíto alapkárpótlást, de nem fizette ki; ez a pénz szolgált volna az új gazdálkodásra való átállás alapjául. A pénz csak nem jött. Azok a kevesek, akiknek volt félretett tokéjük, hamarosan rendbe jöttek, és meggazdagodtak; de milyen kicsi volt ezeknek a száma! A legtöbben kénytelenek voltak eladósodni; hamarosan jöttek a zsidók, és féláron, magas kamattal összevásárolták a kárpótlási papírokat, jobban mondva a papírok ígéretét. A forradalom, a háborús év, utána a zurzavaros idok – és kártalanítás még mindig sehol! – Röviden, a nemesek nagyrésze tönkrement.

KORONKA

Apám birtoka jóval szebb és korszerubb volt, mint Szentbenedek. A lakóház egy nagybácsi, Báró Roke-pine ezredes terve alapján épült, külsore nagyon egyszeru volt, belül viszont igen kényelmes. Nagy, magas szobák, korszeruen berendezve, parkettával, festett falakkal, két szobában még tapéta is volt, a bútor Bécsbol, a harmincas évekbol való. Inasok livrée-ben, címeres paszománnyal, kivéve apám testorhuszárát, aki díszegyenruhában úgy festett, akár egy lovassági tábornok. – A legszebb a kert volt, területre nagyobb, mint a schönbrunni, angol stílusban, gyönyöru bokrokkal és fákkal, muvészien telepítve. Koronka fénykora az 1846-os, 47-es és 48-as esztendokre esett. Apám vagyona igen nagy volt akkor. Nagyapám birtokait ugyan felosztották Mihály bácsi és apám között. A régi Werboczy-törvény szerint Magyarországon és Erdélyben nem létezett majorátus, s a “fiújószág”, azaz a családi javadalmak a fiúk között lettek szétosztva, a lányok nem kaptak belolük. Apám egyik nénjétol, Türi Lászlónétól megörökölte a rudai aranybányát. Ennek nagyon jelentosek voltak a bevételei. Fivérem, Viktor keze alatt lezüllött, sógornom, Nincsi 50.000 forintért adta el egy német társaságnak, amelyik ma évente egymillió márka osztalékot fizet ki. A társaság persze több százezer márka üzemtokét is fektetett a bányába. A háztartás nem volt akkora, mint nagyapámnál, viszont finomabb, elegánsabb. Elso és második szakács, három konyhafiú, egy palotáslegény anyámtól, apám testorhuszára, három lakáj, egy bécsi fokertész, négy kertészfiú, egy magyar zöldségkertész, cigányok szükség szerint a kerti munkákra. Pompás volt az a park! Ma is látom, ma is érzem a meleg, magnólia- és daturaillattól fülledt nyári estéket. Sehol másutt nem láttam annyi magnóliát, nem hallottam annyi csalogányt csattogni, mint ott. Apám majd’ minden évben elment Bécsbe; igaz, hogy annak idején nyolc-tíz napba telt, mire odaért az ember, o mégis útra kelt. Ettol finomodott az ízlése; mindig hozott valami újat a ház és a kert számára.

Ha anyámat eddig nem említettem, annak nem az az oka, hogy nem o töltötte volna be életemben az elso helyet. Hogy valóban milyen volt, nem leírható, vagy költonek kellene lenni. Csak csodálni, szeretni, tisztelni lehet. Ifjúkorában szépség volt, ahogyan két novére, Rochefieux báróné és Bálinthitt báróné. Katona Zsigmond nagyapám – én nem ismertem – tudós volt, Göttingában nevelkedett és tanulmányai végett késobb is sokat élt Németországban, német kultúrát és német szokásokat szívott magába. Erdélybe visszatérve magas posztot töltött be a kormányzóságnál mint consilliarius. Elso feleségétol, Bethlen Julianna grófnotol származott fönt nevezett három lánya, még egészen kicsik voltak, amikor anyjuk meghalt. Katona nagyapa másodszorra Mikó Julianna grófnot vette el. Két fiút szült neki és egy lányt, Bornemissza bárónét, aki még él, nyolcvanhárom éves.

Ha megsértették igazában, visszavonult védekezés nélkül. Késobb gyakran javasolták neki, hogy szálljon szembe apámmal, de büszkeségbol soha nem tette meg, még saját vagyonát se mentette meg az összeomlásban. Megközelíthetetlen volt, semmi nem ért el hozzá, se pletyka, se pártoskodás, csak a gyermekeinek élt, apámat szenvedélyesen szerette, de nem mutatta ki; ehhez is túl sok félénkség lakozott benne. Az ismerosök büszkének tartották, mint aki sokat ad származására, de teljesen alaptalanul, mert ehhez túl felvilágosult volt, és hiányzott belole mindenfajta noi hiúság. Gyerekkorunkban mindenünk volt. Dajkánk, bonne-unk, nevelononk, soha nem engedett át minket másnak. A különbözo tanárok mindig jelenlétében adták óráikat. A francia kisasszonnyal mentünk sétálni a kertbe, de a nevelononk anyánk maradt, ahogyan késobb is o lett az egyetlen barátnonk. A legszívesebben a véndadára bízott bennünket. O is a régi idok jellegzetes alakja volt. Egy kisnemes özvegyeként fivérem, Viktor dadája lett, majd haláláig a házban maradt. Dolga voltaképpen nem volt. Ha valaki beteg ágynak dolt, ápolta; sétálni is vitt bennünket. Az egész noi személyzetnek o parancsolt. Gyógyfüvekkel töltötte fel a házipatikát. Annak idején hozzánk jártak a falu idos betegei is, és meggyógyítottuk oket. A véndada rózsavizet párolt, ha nálunk voltak, rendet tartott az unokafivérek és unokahúgok között, és mindannyiunkat úgy szólított: “Te!” Jaj volt annak, aki túl hangosan nevetett vagy illetlen szót ejtett ki a száján. Minden tekintetben megbízhatóbb és ragaszkodóbb volt, mint a modern gouvernante-ok. Már nagyok voltunk, amikor meghalt, egy évvel a házasságom elott. A családi kripta mellett lett eltemetve. A bácsikáim és nagybátyáim vitték a koporsóját. Jobban megsirattuk, mint a tulajdon nagynénénket.

Gyerekkoromban, de még ifjúkoromban is csak derus arcokat láttam magam körül, szüleim között egyszer sem hallottam kemény szót. Asztalnál nem volt szabad családi ügyekrol beszélni, de még csak személyekrol sem, már csak az asztalvégen ülo öt-hat személy miatt is, akik a család barátai voltak, mint például apám titkára, Szalay úr, fivérem titkára, Monsieur Chauson, egy sógor, két-három tanár, szegény muvészek, tudósok, akik sokszor hat-tíz hónapig idoztek nálunk, míg aztán állást találtak. Az egyik legfurább alak egy olasz tenorista, signor Zilotti volt, aztán monsieur Meunier, egy emigráns, hogy miért emigrált, már nem tudom; Herr Auerhahn, egy félreismert zseni, két évig maradt Koronkán azzal az ürüggyel, hogy a könyvtárat rendezi. Persze mind civakodtak egymással és kölcsönösen élosdinek titulálták egymást. Mindeme uraságok csak akkor beszélhettek, ha felszólítást kaptak, nevetni sem volt illo. Én mint csintalan kölyök folyvást azon voltam, hogy vidám tréfákat adjak elo, melyek nevetésre ingerlik az asztalvégen üloket. Egy jószágigazgató kék meg zöld lett, ütoerei kidülledtek, jó anyám attól félt, még megüti a guta, és megtiltotta nekem a bolondozást, de nem komolyan, én pedig még ádázabbul uztem tovább. – Emlékszem, alig voltam ötéves, volt ott Koronkán egy lengyel, egy Kwilecky úr, egy gróf in cognito, a K. nevet csak fölvette, erosen kompromittálhatta magát, elárulták és följelentették. Az akkori fotiszt, Gál Józsi, egy hírhedt csempész, baráti látogatás ürügyén jött hozzánk letartóztatni. Szüleim ennek már korábban hírét vették, s K.-t Gál Józsi szeme láttára szöktették meg, anélkül hogy emez bármit észrevett volna. Egy bricskába négy lovat fogtak, Mihály bácsi volt a kocsis, Kriloczky magára öltötte apám ruháit, mivelhogy hasonló alakja volt, fölült bácsikám mellé, és elhajtottak. Gál azt hitte, apám az, és engedte elvonulni oket. A szöktetés sikerült. Gál késobb megtudta, hogy rászedték, és soha nem tudott megbocsátani apámnak.

A kertben, a lakóháztól meglehetosen messze, nagy üvegházat építettek a könyvtárhoz, az üvegház másik oldalán pedig olvasószoba állt és egy korszeruen berendezett fürdoszoba. Adele novérem és én a könyvtárban töltöttük bakfiskorunk és ifjúságunk legszebb óráit. A könyvtár Katona Zsigmond nagyapánktól származott, megvoltak benne az o történelmi muvei is, melyek, ha jól emlékszem, latinul íródtak és értékesek voltak. A könyvtár magángyujteménynek nagy volt, és egy szép rézmetszetgyujtemény is járult hozzá. Apám halála után nem vettünk több könyvet, most pedig, László unokaöcsémnél ládákba csomagolva hevernek. Ott, a huvös könyvtárban Adelével válogatás nélkül olvastuk, ami a kezünkbe esett, közben pompásan társalogtunk, ha pedig unalmas vendégek érkeztek, a pisszenésünket is visszatartottuk, nehogy valaki ránk találjon. Átkutattunk minden fiókot és dobozt, s egyszer csakugyan találtunk valamit, ami nagyon felkeltette az érdeklodésünket és kíváncsiságunkat. Halványkék, kifakult komuveskötény selyembol, falazókanál elefántcsontból, valamint, ugyancsak elefántcsontból, egy fölül triangulummal díszített kulcs, pontosan úgy, ahogyan a Wilhelm mester vándoréveiben vannak ábrázolva. Nagyapám szabadkomuves volt, mindez az övé volt, szabadkomuves, mint amilyenek Goethe korában éltek, mint a nemeslelku Lothario. Egyetlen könyv olvasását sem tiltották meg nekünk, csak Hogarth rézmetszeteit nem nézhettük meg, s nekünk soha eszünkbe nem jutott, hogy e képek közül csak egyhez is hozzányúljunk. Csak azt tudtuk, hogy Paul de Kock illetlenül írt, és mi soha egy könyvét föl nem lapoztuk. Kevesebb silány könyvet olvastunk, mint azok a lányok, akik egy gouvernante legszigorúbb cenzúrája alatt állnak. Ebben az üvegházban játszottunk eloször színházat nagyapa névnapjára. A darab Kotzebue-tól volt: A hegyi falu. Dobogós színpad, függöny, a díszletek Vásárhelyrol az ottani színiigazgatóval egyetemben. Nekem egy kis szerep jutott, egy parasztlánykát alakítottam, nyolcéves voltam akkor; az eloadást éloképpel zártuk. Nagyapa újonnan festett, életnagyságú portréja zöldnövénnyel körülfonva, mögötte, piramisszeruen fölépített lépcsokön unokái, alul a nagyok, felül a kisebbek. Legfölül álltam én, mint a legkisebb, kezemben koszorú ezzel a felirattal: “Éljen nagyapánk”. Hozzá bengáli tuz; a füsttol elszédültem, le kellett vegyenek. Szép ünnep volt, sokáig megmaradt az emlékezetünkben. A jelmezeket késobb fölhasználtuk saját játékainkhoz.

A telet Vásárhelyen töltöttük, és az Apor-házban laktunk. Nem éreztük magunkat olyan jól, mint Koronkán; be voltunk zárva, soha nem jártunk ki. A háziorvosunk, Csiki doktor – egy igazi Dr. Sassapess – a széltol is féltett, csoda, hogy nem pusztultunk bele. Soha nem jutottunk ki a friss levegore, csak vasárnap nagyapához. A zárt hintókat ilyenkor füstölozték, befutötték, s akkor beszállhattunk állig bebugyolálva. Nagyapánál minden vasárnap istentisztelet volt, az étkezoben az urak, a szalonban a hölgyek, a nyitott ajtóban a lelkipásztor. A város lelkészeinek sorjában mindnek prédikálnia kellett. A protestáns arisztokrácia hölgytagjai valamennyien eljártak az istentiszteletre. Utána némi társalgás, kettokor ebéd, este ki-ki hazatért, hozzánk a kuzinok és barátnok jöttek. Vásárhelyen kevesebbet lehettünk együtt anyánkkal; színházba járt, bálokra, soirée-kra, mi meg otthon maradtunk Mademoiselle Marie Bourdet-val és véndadával. Nálunk is voltak nagy hivatalos ebédek a megyei tisztségviseloknek, a királyi tábla urainak, a zsinat lelkészeinek és a tisztikarnak, mi gyerekek persze nem vehettünk részt rajtuk. Annál gyakrabban étkeztünk a gyerekszobában, a macskaasztalnál.

Szilveszter este kiraktuk cipoinket az ágy elé, és másnap reggel benne volt az ajándék, amit nagyapától kaptunk. Játékokkal csöppet sem kényeztettek el bennünket, ezért különösen nagy öröm volt, ha játékot kaptunk. A mai gyerekek általában túl sokat kapnak, ezért aztán fásultak, nincsenek igazi gyermeki örömeik. Minden nagyvásárra kaptunk három ezüsthúszast, a véndadának egész nap lótni-futnia kellett velük, hogy beszerezze rendeléseinket. A vásárokra porcelánkereskedok is jöttek Csehországból, a véndada tolük vásárolt nekünk gyerektálakat, tányérokat és minden mást, míg teljes nem lett a készlet; ehhez három-négyévi nagyvásár kellett, mert három ezüsthuszas nem volt sok pénz. Annál nagyobb volt az örömünk, amikor végre minden együtt volt. A szép hajasbabák minekünk nagy ritkaság voltak, novérrol húgra szálltak. Én mint a legkisebb már meglehetosen elnyuve kaptam meg, mégis nagyon szerettem oket.

Ha a régi idok napos oldalait említem, nem szabad megfeledkeznem az árnyékosakról sem. Milyen volt akkor a gyógyászat Erdélyben? Szinte középkori! Háziorvosunk, Csiki doktor, egy örmény, igazi sarlatán volt. Anyámon minden tavasszal ért vágott, egy non, aki soha nem volt beteg! Nem emlékszem, hogy valaha akár csak fél napig is feküdt volna. A bánat vitte el; egy szomorú levél olvastán ideghudést kapott, amely hamarosan jobbra fordult, nyolc nap múltán mégis végzett vele. Bennünket, gyerekeket szörnyen elkényeztettek, hideg vízben nem fürödhettünk, hideg vízzel nem mosakodhattunk; arcunkat rózsa- vagy liliomvízzel, nyakunkat, karunkat, mellünket meleg vízzel. Kello lágyságáról a véndada gondoskodott. Kis kendobe korpát, egy tojássárgáját és szappanreszeléket tett, bekötözte és kifozte. A víz ezáltal síkos lett, ezzel mosdatott bennünket a dada. Lefekvés elott minden este egy csésze hársfateát kaptunk inhalálásra. Gyerekként egyszer begyulladt a szemem. Akkor minden másnap laxationumot kaptam, a köztes napokon pedig öt-hat piócát raktak rám, mégpedig a halántékomra, a lábamra naponta mustárlisztpépet, a fülem mögé bedörzsölést, ami kisebesedett, végül pedig folyamatosan böjtölnöm kellett; ez így ment hetekig, míg végül a sok vérzéstol és böjtöléstol ájultan estem össze. Véletlenül éppen akkor érkezett hozzánk egy híres szemorvos – Korondon voltunk –, megmutatták neki a szememet, o jeges borogatást rendelt, és négy nap alatt rendbe jöttem. Hatvanéves koromig tökéletes volt a látásom. Nem Csiki volt az egyetlen doktor ebbol a fajtából.

Annyi azonban igaz, hogy Vay Károly gazdag volt, de pazarló, mint mindenki a nemzetségébol; elszórta mindenét, aztán eltunt. A család azt állította, utazgat, de nem tudják, merre. Ekkor bukkant fel Sóbri, a legendáktól körülszott, vadregényesen merész útonálló. Évek múltán Sóbri nyomtalanul eltunt. Vay hazatért, mégpedig gazdagon. Sóbrit a pandúrok kardja megsebezte a homlokán, Vay ugyanazon a helyen heget viselt, amelyet hajfürtjével takargatott. Borgozösen Sóbrinak vallotta magát, de talán csak kérkedésbol. 1848-ban mint honvédornagy járt nálunk, ötvenévesen, és nagy hatást tett ránk. Volt benne valami nagyon nemes, vonásai élesen metszettek, sasorra ívelt (családunkban az ívelt orr Vay-örökség, a Toldalagiak orra krumpliorr), és népdalokat énekelt nekünk, szebbeket azóta se hallottam. Voltak titokzatos tulajdonságai is, mint a távolbalátás és egyebek. Unokáim nem tudnák elképzelni, hogy egy tehetséges és jól nevelt gróf haramiavezérré váljon. Manapság a bankárok sikkasztanak, tábornokok hamisítanak, a monostorok lefizethetok, és még a trónörökösöket is azzal gyanúsítják, hogy szabóiktól kérnek kölcsön. Más idok, más szokások. Ki a nagyobb csibész, nehéz megmondani. Mind saját korának szüleménye. A kornak minden hibánkban és erényünkben megvan a maga része. Azért senki ne vessen követ az egyes emberekre.

Eszembe jut még egy középkorias történet a családunkból. Volt nagyapámnak egy unokafivére, Jánosnak vagy Józsinak hívták, annak csak lányai voltak. Hogy a családi birtokokat megtarthassa, fiúra volt szükségre, mert mint említettem, a Werboczy-féle törvény értelmében lányoknak nem volt joguk a családi birtokokra, még akkor sem, ha nem volt fiúörökös. Hitvese, egy Bánffy-lány (Borka) fürge és leleményes volt, mint minden Bánffy, tanácsot tartott egy madámmal, majd egyezséget kötött egy cigányasszonnyal. Kisvártatva azt beszélték, a grófné áldott állapotban van. Napról napra erosödött – a párnáktól, amiket felkötött. Végre elérkezett a szabadulás napja, a grófné a hálószobában feküdt, vele a madám és hu szobalánya, a szomszéd szobában a férj és néhány rokon, mind a nagy eseményre vártak. A madám idoközben elment a cigányasszonyhoz, aki éppen megszült. Hosszas várakozás után megérkezett a gondosan bepólyázott csomaggal, az újszülött gyermekkel. De amint a sors gyakran tréfát uz, a gyermek, íme, leány volt! Ezen már nem volt mit változtatni, hiszen a rokonokat bizonyos fokig tanúnak hívták. A történetre a cigányasszony révén derült fény, de mivel a gyermek leány volt, az örökösödési törvény folytán nem lett következménye. Mindent eltussoltak. A gyermek meglehetosen gyöngécske volt, négy évig élt mint grófkisasszony, és a koronkai családi kriptában temették el. A kis cigánylány még ma is ott pihen a grófi osök mellett. A birtokok aztán nagyapámra szálltak. Még emlékszem a madámra, Vitkaznénak hívták, de inkább csak Rábinéként emlegették; német születésu volt, a legkövérebb személy, akit valaha láttam, ott volt anyám mellett, amikor legkisebbik gyermekét, Gábort világra hozta, tizenhárom hónaposan halt meg.

Mi testvérek nagyon szerettük egymást, különösen Adele és én, elválaszthatatlanok voltunk; mindent megosztottunk egymással, tanulmányainkat, játékainkat, gondolatainkat, érzelmeinket, ábrándjainkat, mindent, de mindent. Adele szellemben tehetséges volt és egyéb talentumokkal is megáldott, nagyon szépen zongorázott, szépen énekelt, terjedelmes, tiszta szopránhangja volt. Jellemében anyánktól örökölt egy s mást, azt az érzékeny megközelíthetetlenséget; Adele azonban akarnok is volt, míg anyám nem. Nagyon szép volt, sudár, dús alakkal, finom vonásokkal, rózsás-fehér porcelánborrel. E látszatra virágzó, eros testben azonban ott bujkált a betegség. Gyerekként és mint fiatal lány sokat betegeskedett, s attól a naptól, hogy Bethlen Gyula gróffal frigyre lépett, egy percig nem volt egészséges. Fanny novérem csak három évvel volt idosebb, de sokkal jobban különbözött, és kevésbé állt közel hozzánk. Nem volt olyan tehetséges, mint Adele, szép sem, jellemre komoly és pedáns, gyanakvó (viszont nagyon jóságos), ami nem harmonizált az én nyílt vidámságommal és elevenségemmel. Adelével még kevésbé illett össze. Ez azonban gyerekkorunkban volt így. Késobb, szüleink halála után együtt éltek, Fanny istenítette Adele-t, mindent föláldozott érte. Még most, Adele halála után sem volt nagyobb bánata, mint hogy nem tudott többet adni neki. Fanny szeretete Adele iránt fennkölt volt, és mint minden fennkölt lény, o is gyakorlatiatlan volt, s anyagilag tönkretette magát vele.

Viktor fivérem szintén tehetséges volt, nagyon jól tanult, és a legnemesebb lélekkel bírt, amit csak el lehet képzelni. A túlzott kényeztetés azonban gyöngévé formálta jellemét. Az örökös csodálat és istenítés folytán nem tudott ellenállni a sors csapásainak; szelleme elborult. Még ekkor is látni lehetett, hogy nincs benne keseruség. Szép volt valamennyi látomása. Még emlékszem, ahogyan az elsötétített szobában megkérdezte, látom-e, milyen szépen megy le a nap, milyen szépen csillog a víz, melyen át kedvenc lova, Jellamar üget anélkül, hogy elbotolna, lábával éppen csak érintve az árt. Ilyetén látomásai mellett voltak hátborzongató, vészterhes rémképei is. Pedig gyerekkorában jóságos, vidám fiúcska volt; engem különösen kedvelt; külsore hasonlítottunk.
Gyerekkori emlékeim egytol-egyig Adele-hez kötodnek, mert soha, semmit nem tettünk egymás nélkül, éspedig legzsengébb gyerekkorunk óta. Milyen jól emlékszem, hogyan imádkoztunk öt-hat évesen Istenhez, engedjen mielobb meghalnunk, hogy megláthassuk a mennyországot. Tudtuk, hogy ez a fohász nem egészen helyénvaló, mert elrejtoztünk a hálószoba függönye mögé. Annak idején még elevenen élt Napóleon emléke. A szobák, különösen a vendégszobák tele voltak zsúfolva képeivel és gipszszobraival. Betéve tudtuk összes csatáját. Most, miközben Rostand Aiglonját olvastam, eszembe jutott, hogyan beszéltek annak idején a reichstadti hercegrol. Ahogyan most a francia imperializmus nevezi gyilkosának Metternichet, úgy nevezte akkor a népszáj. Bécsben annak idején a besúgók miatt nem mertek olyan szabadon beszélni az emberek, mifelénk viszont mindenki azt híresztelte, hogy Metternich ólommal mérgeztette meg a fiatal herceget.

Nagyon engedelmes gyerekek voltunk. Apám közölte velünk: “Ha azt parancsolom nektek, hogy menjetek át a tuzön, át kell mennetek.” És meg is tettük volna. Ez a túltengo engedelmesség sok a jóból, nem engedi, hogy a jellem szabadon kibontakozzék, gátolja az akaraterot, más tekintetben viszont hasznos. Soha, felügyelet nélkül sem tettünk volna semmi olyat, amit tiltottak, s mi lányok nem ismertük a hazugságot, lehetetlen valami volt a számunkra. Fenyítést soha nem kaptunk, büntetést is csak ritkán és szelíden, a legkisebb szidalom elég volt, hogy elszégyelljük magunkat. Ez a fajta engedelmesség csak patriarchális közegben jöhet létre, és csak itt tartható fenn. A család és a szülok annak idején máshogyan estek latba, mint manapság. Nekünk soha nem mondták, hogy legyél jó, akkor megkapod ezt vagy azt; Istenhez, szüleinkhez és magunkhoz való huségbol kellett jónak lennünk. Hitvallásunk sem ígér jutalmat, valamiféle elso osztályt a mennyországban, a jóságért magáért kell jónak lennünk.

Az akkori nemesség önálló volt, büszke, szervilizmustól mentes (hiszen az udvartól távol), szabad szellemu, szigorúan hívo, túlnyomórészt kálvinista. A kálvinizmus teljesen más, mint a lutheránizmus, és teljesen másfajta jellemet formál ki. Tisza Kálmánt említhetném az erdélyi nemes típusaként, amilyen az régen volt; o maga ugyan nem erdélyi, anyja azonban Teleki gróflány volt a Marosvásárhely melletti Sárpatakról. A nemesség színmagyar volt. Az okos Mária Terézia vegyes házasságok által germanizálta a magyar nemességet. A Pálffyak, Erdodiek, Esterházyak 1848 elott egy szót sem beszéltek magyarul. Anyanyelvüket csak Erzsébet császárné révén ismerték meg. A nemesség ilyetén germanizálása Erdélyben nem sikerült Mária Teréziának; az okos császárno közremuködésével mindössze két családba kerültek osztrák mátkák, a Bethlen és a Bánffy családba. Ez a Bethlen-ág katolikus lett, és kihalt. A család utolsó sarja, Márkus gróf Gmundenben él számuzetésben. Tizenöt éve még dúsgazdag volt. A másik család a Bánffyaké volt. Mária Terézia Dénest és Györgyöt német nokkel házasíttatta össze, grófi rangot kaptak és katolikusok lettek. Ez a család második ízében halt ki. Közeli rokonuk, Bánffy Miklós újra grófi rangot kapott; de ez sem hozott szerencsét. A Miklós által alapított nagy majorátus hamarosan ki fog hunyni. Egyetlen unokája mihaszna, gyámság alatt van; aztán rák is van a családban. Az úgynevezett koldus Bánffyak ága virágzik, gazdag, csupa derék férfiú, közöttük egy miniszter is. De hová kalandoznak el gondolataim? Mit érdekel engem a Bánffyak sorsa?

Mi gyerekek szívesen és szorgosan tanultunk, csak a kötés volt számunkra gyötrelem. Adele-t már a harmadik sornál elnyomta az álom. Én úgy múlattam kötés közben az idot, hogy tündérmeséket gondoltam ki, de senkinek nem meséltem el oket, még Adele-nek sem, mert igen korán kiirtották belolem a mesélokedvet. Alig négyévesen lelkesen meséltem a véndadának, hogyan éltem egykor a Marosban, mielott világra jöttem. Mifelénk ugyanis nem azt mondták, hogy a gólya hozza a gyerekeket, hanem hogy a vízbol halássza ki oket. Részletesen leírtam vízalatti kastélyomat és benne a szobákat is. Az egyik rózsa-tarka felhokbol volt, átkukucskáltak rajtuk a csillagok meg így tovább. Szüleim egyszer meghallották az elbeszélést. Alaposan megdorgáltak, és megfenyegettek: ha még egyszer így hazudozok, elnáspángolnak. Költoi vénám ezzel egyszer s mindenkorra el volt metszve. Még álmaimat se mesélhettem el többé. Mennyire igazuk volt szüleimnek – Valamennyi tanítóm közül fivérem nevelojét, Kálmán urat kedveltem a legjobban; száraz volt és pedáns, velem azonban kivételt tett, hozzám barátságos volt. Sajnos matematikaprofesszorrá nevezték ki Vásárhelyt, amikor én tizenkét éves voltam; még professzorként is adott nekem órákat; két évvel késobb elvitte a szárazkór. Ha tovább él, talán még lett volna belolem valami. A többi tanár nem sokat ért. A forradalom alatt a külföldiek elmentek, a hazaiak honvédnak álltak, befellegzett a stúdiumoknak.

A vásárhelyi kollégium annak idején éppen olyan híres volt, mint az enyedi. A vásárhelyi professzorátus (így hívták) szoros kapcsolatban állt családunkkal; ezért helye van ifjúkorom emlékei között. Nem volt családi ünnep, ünnepnap, szüret, hogy az uraságok ne jöttek volna. Az elso Dózsa Elek professzor volt, apám sakkpartnere és jó barátja (jó hatással volt rá). Híres jogász, aki nagy szerepet játszott az elso magyar minisztériumban; Deák Ferenc volt miniatur kiadásban. Mindig feleségével és gyermekeivel jött. Szász professzor, Ercsey professzor és von Bólyai professzor; nekem ez utóbbi volt az eszményképem, az egyetlen ember, akit csodáltam, ot és senki mást. Jómódú nemes volt, s a tudomány iránti szenvedély csinált belole professzort. Jelentos matematikus és csillagász volt. Németországban emlékmuvet állítottak neki a halála után.

Engem nagyon szeretett, órákon át sétálgattunk együtt a koronkai parkban. Megmutatott nekem minden csillagképet, nevén nevezett minden csillagot. Én annak idején az Aldebarant választottam kedvenc csillagommá, és ha látom, még mindig leírhatatlan jó érzés tölt el. Eszembe juttatja az idoket, amikor szellemileg még magasabb szinten álltam. Az életért való harc elbutít. Azóta legnagyobb vágyam volt, hogy láthassam a Déli Keresztet. Én nem, de négy fiam látta. Werner igen szépen írta le a nagy hatást, amit rá tett. 15-16 éves voltam, amikor az öreg Bólyai urat utoljára láttam. Egy alattomos láz után betegen feküdtem az ágyban. O ült az ágyamnál, magnetizmusról, ódikus izzásról beszélt, megmagyarázta a szentek dicsfényét stb. Több költészetet tudott beszoni tudományos magyarázataiba, mint némelyik poéta a szerelmes verseibe. Sokszor ugrattak, és azt kérdezték, nem akarok-e férjhez menni hozzá, ha már annyira rajongok érte. Én pedig azt válaszoltam: de igen, mert kedveltem slampos plundrája ellenére is. Legszebb, szellemileg legserkentobb perceimet az öregúrnak köszönhetem. Ez után az utolsó látogatása után nemsokkal meghalt.

Szentdemeter megvétele nekünk, gyermekeknek is esemény volt. Apám egy gyermektelen özvegytol, Traun-Ráday grófnétól bérelte néhány évig az uradalmat, majd megvásárolta. Jó vétel volt, a birtok után fizetett alapkárpótlás magasabb volt, mint a vételár. Amikor eloször jártunk Szentdemeteren, az öreg grófno tárgyai még a kastélyban voltak. Nekünk tetszett az öregvár, ahogyan általában hívták, titokzatos, komor és mélabús volt régi tornyával, sötét csigalépcsoivel, hosszú boltíveivel, folyosóival, föld alatti termeivel, a düledezo templommal (fivérem szalont építtetett belole), sötét szobáival, fekete gerendás mennyezeteivel, hozzá a várrom közt fészkelo baglyok huhogásával, mindez rettentoen romantikus benyomást tett ránk. Annak idején a konyhát kivéve minden jó állapotban volt. Egész nap a várban barangoltunk, sorra kifürkésztük a helyiségeket. Demes intézo lánya körbekalauzolt bennünket, és elmesélte nekünk a Szentdemeterrol szóló legendákat. Az összes szobán dróthuzal vezetett át a falak mentén, ugyanígy a kertben az utak mentén. Traun grófno vak volt, és ezek segítségével közlekedett. A várat a legenda szerint az ördög építette egy Nyántódy Balázs nevezetu gogös embernek, mégpedig azzal az átokkal, hogy egyetlen tulajdonosa se lakhasson tizenhat évnél tovább a várban. Az átok beteljesült. Lehet, hogy a valódi történések alapján költötték. Traun gróf ugyanis tíz évig élt ott; nemzetségébol o volt az utolsó, ott született és Kelementelkén halt meg. Az Esterházyak szintén csak kis ideig éltek a várban. A Gyulafy család ugyancsak Szentdemeterben halt ki, legutolsó tagja kiesett az ablakon és nyakát szegte; késobb ugyanabban a szobában halt meg anyám és férjem.

A ház eredetileg szerzeteskolostor volt, egyesek még azt is állították, hogy a német lovagoké. Ez nem valószínu, mivel a németek várai a határ közelében álltak, bástyaként a török ellen. A kastély egyik szárnyában, ahol jóval késobb a fiaim laktak, freskók voltak a falakon latin feliratokkal, csupa egyházi téma, vélhetoen az egykori perjel lakóhelyiségei. A másik szárnyon, ahol Traun grófno, késobb pedig hitvesem és én laktunk, szintén voltak freskók, csak éppen világi képek, pásztorlányok, bárányok stb. ábrázolásaival. Késobb sajnos átfestették oket. Gyerekként csak átutazóban idoztünk Korondon, alig néhány napig. Késobb közel húsz évig éltem azon a komor-bús, szép helyen; életem legjelentosebb korszaka volt az. Szépen éltem ott, sokat szerettem, sokat reméltem; de még többet szenvedtem, harcoltam szüntelen gyoztesen és legyozetve.
Szellemben-testben megtörve hagytam el Szentdemetert, árnyéka sem voltam egykori énemnek. Az öreg vár ma málladozó rom; és ez így van jól, senki idegen ne szentségtelenítse legszentebb emlékeim tereit. Werner fiam, képzelettel-poézissal megáldva, mindig félt az átoktól, amely Szentdemeteren ült.
Korond a szentdemeteri uradalomhoz tartozó fürdohely volt, hasonló ásványvízzel, mint a gleichenbergi. Évente öt-hat hetet töltöttünk ott a festoi hegyi tájban. Apám sokat tett a fürdo felvirágzásáért; házakat építtetett, gyógycsarnokot, a lakásokat, ami az erdélyi fürdokben ritkaság volt, bebútoroztatta, omnibuszokat állított forgalomba, egyszóval gondoskodott a modern kényelem minden tartozékáról. A fürdo divatba jött, a kolozsvári nemesség özönlött oda, sok pénz befolyt. A csod után minden a hitelezokre szállt; Korond ma elfelejtett, elhagyatott fürdohely.

Apám nem volt sem mihaszna, sem indolens, ellenkezoleg, vállalkozó szellem és terveinek kivitelezésében ügyes; csak kitartása nem volt. O indította be Erdélyben az elso serfozdét. Egész jól ment, de amikor már be volt járatva az üzem és kezdett hasznot hozni, apám eladta a fozdét a gyár vezetojének, egy Drach nevu embernek. Sok más vállalkozása ugyanerre a sorsra jutott. O tuzette ki elsoként a Kolozsvár-Nagyvárad-Budapest vasútvonal nyomvonalát. Az elomunkálatok sok ezer forintjába kerültek. Amikor kész volt, és építési koncesszióért folyamodott, Zichy Ödön gróf intrikálni kezdett ellene, mondván, nem adhatnak koncessziót egy annyira eladósodott embernek, mint Toldalagi. Apámat elutasították, a koncessziót Zichy kapta meg, százezreket keresett, nálunk pedig kitört a csod. A hitelezok egy csapásra felmondtak, minden összeomlott. Nyolc hónappal késobb apám is, anyám is belehalt a bánatba. Anyám Szentdemeteren halt meg, apám Bad Tüfferben, jóformán számuzetésben. Fivérem elméje elborult egy távirat olvastán, melyben az állt, hogy egy bécsi hitelezo a rudai aranybányát is meg akarja támadni. Eszméletlenül rogyott össze, és elméje soha többé nem tisztult ki. A bánya megmenekült, szegény fivérem beteg maradt.

1847-ben már hallani lehetett a forradalom elohangjait. Sokat politizáltak, bizonyos címszavak, mint Pecsovics, császáriak, Kazinczy, Kossuth-pártiak, a gyerekszobába is behatoltak. 1848 március 14. és 15. eseményei azonban teljesen megleptek bennünket. Nyitányként beverték az ablakainkat. Apám akkor fotiszt volt és kormányhu, Vásárhelyen neki szólt az elso tüntetés. Nekünk, lányoknak – én tizennégy éves voltam akkor – nagy mulatság volt mindez, eszünkbe se jutott, hogy féljünk. Késobb, amikor az idok komolyabbra fordultak, anyám sokat aggódott és félt. Mi gyerekek azonban még oktondiak voltunk és könnyelmuek, és nem ismertük fel a helyzet komolyságát. Annyira viharos, olyan fordulatos idok voltak azok, hogy már nem emlékszem világosan az események sorrendjére. Annyi bizonyos, hogy a szabadságnak a hazafias történetírás által olyannyira magasztalt hosei, mint Kossuth és mások, közelrol szemlélve nem voltak olyan tiszták és nagyok, amilyennek rajzolják oket. Egyedül Bem tábornok volt olyan, amilyennek ábrázolják, bátor, derék katona, kicsinyes és másodlagos érdekektol mentes. – A háborús idokbol két érdekes személyiség él még élénken az emlékezetemben: Anastasius Grün és Petofi, mind a ketten nálunk voltak elszállásolva. Anastasius Grün tizennégy bajtársával, fantasztikus egyenruhájuk volt, kalábriai kalap, sötét kabát trikolór vállszalaggal; vidám, szellemes fiatal férfi szinte valamennyi; Grün volt a legidosebb, bátor harcosok egytol-egyig, akik közmegbecsülésnek örvendtek. Petofi három vagy négy nappal azelott járt nálunk ebédre, hogy a segesvári csatában elesett. Érdekes ember volt o is. Attiláját a katonákétól eltéro módon, nyitva viselte, inggallérját visszahajtotta, hosszú haja volt. Orra tömpe, arca nem magyar arc; nagyon élénk és vidám volt. Szerencsétlennek fogalma sem volt, hogy hamarosan meg kell halnia.
A csapatok jöttek-mentek. Hol az osztrákok szállták meg Vásárhelyt, hol a honvédek, újra meg újra fordult a kocka. Mikor aztán megjöttek az oroszok, minden eldolt. Legrosszabb a köztes idoben volt, amikor nem volt katonaság a városban. Akkor rettegtünk az oláhoktól, akik könyörtelenül raboltak, fosztogattak és gyújtogattak. A történetírás túlontúl elkendozi az oláhok rémtetteit, ez igazságtalan, mert rosszabbak voltak, mint a fenevadak. Gyilkoltak, fosztogattak, fölfeszítették a kriptákat, kirángatták a tetemeket, hogy kifosszák oket, gyerekeket nyársaltak fel (egy Bihary-sarjat), a nemesemberek fejét lefurészelték vagy élve elásták oket. Nem túlzok, meg tudnék nevezni mindenkit, hogy kivel és hol történt. E rémtetteknek nem volt kitéve sem Koronka, sem a székelyföldi Vásárhely. Szentdemeterrol egy horda elhajtotta a ménest, az ökröket és a birkákat. A legtöbb csapás Rudát és Zalatnát érte. Háromszáz magyart mészároltak le, a bánya és a pénzverde hivatalnokait. Csak ketten maradtak életben, Dr. Knöpfler és Bihary Júlia. Gyermekét fölnyársalták, férjét, aki átkarolva tartotta, leszúrták. Omaga is több szúrt sebet kapott, összerogyott, majd magához tért, s miután a horda elvonult, Dr. Knöpfler egy parasztházba vitte és megmentette.

Emlékszem, hogy parancsnokuk, egy ezredes szárnysegédjével és futárával nálunk volt elszállásolva. Annak idején több volt a tiszt, mint a közkatona. A parancsnok kiküldte tisztjeit földerítésre. Vágtatva jöttek vissza, és jelentették: “Jön az ellenség” – szegények csak rossz színházi távcsövekkel voltak fölszerelve. “Látom a dragonyosok fehér köpenyeit”, közölte a második, a harmadik meg: “Azok csak borjak voltak.” A negyedik azt állította, hogy látta a népfelkelést. Riadót fújtak. Kivonultak a csapatok: önkéntesek, nemzetorök, Kossuth-huszárok. Mi nyugodtan ebédelni tértünk, de alig voltunk túl a második fogáson, amikor ágyúlövés dörrent, majd még egy, aztán egy harmadik, úgyhogy fölugrottunk és az ablakhoz siettünk. A kinti látvány leírhatatlan volt, az út tele menekülo, csákójukat vesztett Kossuth-huszárokkal, en carrière lovagló honvédek fegyver nélkül, nok, gyerekek, aggastyánok azt kiáltozva: “Az oláhok, ég a város, itt a népfölkelés.” Aki még nem élt át hasonló pánikot, nem tudja elképzelni, milyen gyorsan terjed a menekülés láza. Apám hintója véletlenül éppen be volt fogva. Szüleink fölültettek úgy, ahogy voltunk, meleg ruhát se vettünk magunkra vagy vittünk magunkkal, csak az akkoriban mindig készenlétben álló, pénzzel-ékszerrel megrakott kézitáskákat kaptuk fel és menekültünk, százakkal meg ezrekkel együtt. Megállás nélkül hajtottunk este hat óráig. Akkor egy székelyek lakta faluban megálltunk és egy paraszthoz tértünk be, aki nagyon szívélyesen fogadott. Alig telt el pár perc, már jött is egyik hintó a másik után, rokonok és ismerosök, mind apám oltalmát keresték, mert mint már mondottam, nagyon népszeru volt. Ugyanazok a Bethlen Miklós meg Ferenc urak, akik nemrég beverték ablakainkat és azt kiáltozták: “halál Pecsovicsra”, most könyörögtek: “Édes Feri bácsi, engedje meg, hogy magánál maradjunk.” A szabadság nagy hosei úgy rimánkodtak, akár a vénasszonyok, és meglehetosen szánalmas képet nyújtottak. A parasztok ki akarták dobni e honvéd meg nemzetor urakat, mondván: ezek az uraságok hozták nyakunkra a bajt, most aztán ki innét velük! Apám arra kérte a székelyeket, engedjék meg a huszároknak, hogy velünk maradjanak. Szalmán fekve töltöttük az éjszakát; az egyik szobában az asszonyok és a lányok, közel harminc személy. A másik szobában, még számosabban, az urak. Semmi ennivalónk nem volt. Végre a parasztasszony hozott valamennyi kukoricalisztet és húst. De ki fozze meg? Egy ügyvéd felesége is a menekültek között volt, o vállalkozott rá. Puliszkát kaptunk tejjel és tokánnyal! Pompás volt. Az urak egész éjjel nem aludtak, féltek, hogy a székelyek felgyújtják a házat. Egyszer csak zajongást hallunk, szitkozódást, závárok kattanását, mi történt? Nyelvtanárunknak, Herr Edelheimnek, egy kikeresztelkedett amszterdami zsidónak igen sürgos, de igen természetes teendoje akadt odakint, s ahogy visszajött a szobába, valaki rárivallt: “Ki az?” O meg ahelyett, hogy “én vagyok”, azt felelte: “Én vagyam”, mire kiáltozás tört ki: “Kém, kém!” Minden puska és pisztoly a szerencsétlenre szegezodött, reszketett és vacogott, akár a nyárfalevél, és egy árva szót sem bírt kinyögni, míg végre apám kiszabadította az urak keze közül. – Másnap továbbhajtottunk Bálintitt báró félreeso birtokára, Jobbágyfalvára. Ott már jó sorunk volt. A kényelmes kúria ugyan nem volt berendezve, de a legszükségesebbel azért föl volt szerelve. Egy bátor hölgy visszament Vásárhelyre, és megígérte, hírt ad, hogy veszély nélkül visszatérhetünk-e. Megegyeztünk, ha van gombostu a levélben, az azt jelenti: önként küldte el a levelet, ha nincs benne tu, kényszer alatt. A levél tuvel együtt jött meg. Mindannyian hazatérhettünk.

Hazaérve teljesen kifosztva találtuk otthonunkat. A húsz személyre megterített asztalt persze éppenúgy letakarították, mint anyám ezüst toalettasztalát, a fiókokat kiürítették, bútort, képeket, kályhákat és mindent, ami nem volt elmozdítható, széjjelzúztak és összetörtek, elképzelhetetlen piszok valamennyi helyiségben. Az egyik változat szerint a népfelkelok fosztogattak, egy másik szerint Lázár Móricz gróf biztatta fosztogatásra a csocseléket, de valószínu, hogy az o buzdítása nélkül is mind benne lettek volna. Menekülni mindig rossz. Vásárhelyt késobb hol a császáriak, hol a honvédek szállták meg, nekünk azonban nem akadt több kellemetlenségünk, mert most már otthon maradtunk. Szörnyen zaklatottak idok voltak azok! Az emberek ruhában bújtak ágyba, s éjszaka gyakran ébredtek valamelyik szomszéd kiáltozására: “Jönnek az oláhok!” A riadó jobbára tévesnek bizonyult. Köröskörül a tuzvész fényei, fölgyújtottak tanyát és falut.

Lassan lépdeltek alacsony és sovány lovaikon, melyek hasonlítottak a mi székely lovainkhoz. Késobb még több kozák jött, akik kis sípokkal éles hangokat hallattak. Az orosz sereg foszárnya csak jó félóra múlva érkezett meg. Volt idonk, hogy alaposan szemügyre vegyük magunkat a tükörben, arcunkra kíváncsi izgalom ült ki.
Pompásak, nagyszeruek voltak az orosz csapatok, kivált a szegény honvédek és nemzetorök után. Köpenyük csak a honvédeknek volt, csizmája viszont milyen soknak nem! A nemzetorök kerek kalapot viseltek lobogó fehér-piros tollakkal és félig civil, félig katonai fantáziauniformissal, a végére jól harcoltak, csak éppen tüzérségüknek hiányoztak a mesterek. – Az osztrák csapatok szintén siralmas állapotban leledztek, rongyosak voltak és koszosak, ezredeik ziláltak, szánalmas látvány! E siralomképek után pedig a csupa rend orosz sereg! Két lovasezred vonult el ablakaink elott, az egyik csupa sárga lovon. Aztán a tüzérség, végül a gyalogság; a katonák nem zárt rendben meneteltek, a tisztek pedig az út két oldalán, a házak mentén vonultak kancsukáikkal. – A csapatok átvonultak a városon, és egy Koronka melletti mezon vertek tábort. Csak a tábornokok maradtak a városban. Kondérokban foztek nekik, minden polgárnak be kellett adnia valamit, e különbözo ételeket aztán összekeverték az üstökben, felmelegítették és kiosztották. Egy darab kenyeret sem fogadtak el fizetség nélkül, de uborkát és dinnyét loptak, ez a ketto volt az oroszok nagy szenvedélye.